Mikor a halál az utolsó esély

Akár otthon is maradhattam volna azon a napon, amikor valami olyan történt, ami az egész további életemre kihatással volt. Talán lekéshettem volna a buszt, vagy elmehettem volna én is a szomszéd családhoz vendégségbe - ahogy azt a szüleim és az öcsém tették –, de nem. Talán nem is rajtam múlt, egyszerűen csak így kellett történnie, mégis olyan emlékeket adott, amiket lehetetlen elfelejteni és olyan akadályok elé állított, amiket talán senki sem lett volna képes leküzdeni. Mégis, semmit sem sajnálok jobban, mindezen akár még egyszer keresztül mennék, csak ne kellett volna miattam olyanoknak meghalniuk, akik nem csak hozzám álltak közel, de rengeteg embernek fognak még hiányozni.

Meleg, nyári reggel köszöntött a városra, ahol már kora hajnalban megindult az élet, viszont az utcákról hiányoztak a jól ismert iskolába siető fiatalok, akik most reggeli buszozás helyett, jól megérdemelt szabadságukat töltötték, természetesen egyelőre az ágyukban. Ezekben a hajnali órákban én sem lettem volna aktívabb, ha két héttel korábban nem terveztem volna be néhány osztálytársammal egy vidámparki túrát a város túlsó végére, másfél órára innen. Korán kellett indulnom, hogy ne kelljen aztán órákon át a sorban állni, a szokásos narancssárga karszalagért, ami egyébként is felettébb kényelmetlen társnak bizonyult a vízi csúszda után, mikor rátapadt az ember karjára.

- Egy napi diákot kérek! – Mondtam a pénztárosnőnek, mikor negyedóra után végre sorra kerültünk, mire az közölte, az ezért begyűjteni kívánt – cseppet sem barátságos - összeget.

- 8 000 Ft lesz.

Kinyitottam a pénztárcámat és, amit láttam igencsak kellemetlen érzéshullámokkal támadott: üres volt. Szerencsére, egyik barátnőmnél volt annyi pénz, hogy kölcsön tudott adni, de talán már akkor haza kellett volna mennem. Talán ez volt az első jel, ami azt sugallta: nem itt a helyem.

Nem sokkal később azonban, már szinte el is felejtettem, korábbi gondolataimat, mivel mindenki jól szórakozott és senki sem foglalkozott a problémáival, én miért tettem volna?

Aztán beültünk a hullámvasútba és ekkor kezdetét vette a rémálom, amely később életeket követelt. Izgatott voltam én is, akár mindenki más körülöttem és, hogy kicsit megnyugtassam idegeimet, becsuktam a szemem. Mikor újra kinyitottam már nem a hullámvasútban ültem, hanem az előtte kígyózó sor mellett álltam, azzal a barátnőmmel, aki korábban kisegített a pénztárnál. Fogalmam sem volt, hogy kerültem oda, így talán kicsit túl sürgető hangon kérdőre vontam a mellettem békésen álldogáló osztálytársamat.

- Mit keresünk itt? Már bent kéne ülnünk… az előbb még… - Hadartam, de nem fejeztem be, mert akkor egy fehér alak jelent meg nem messze tőlem, körülbelül a hullámvasút és köztem lévő távolság felénél, amint mutatóujját lassan a szájához emelte, kifejezve, hogy ne szóljak. Nem tudtam, hogy került oda, ami igencsak nyugtalanított, de úgy döntöttem megfogadom a tanácsát, mert a következő pillanatban egy másik alak tűnt fel a hullámvasút közvetlen közelében, annak a kocsinak az oldalánál, amiben egy perce még én ültem. Kinézete közel sem volt olyan megnyugtató hatású, mint a hozzám közelebb álló fehér férfinak. Szeme teljesen fekete volt (és nem viselt fekete Converse tornacipőt), bőre sápadt, emellett természetellenesen hosszú ujjai voltak, amikkel most állát simogatta, úgy nézett minket. Először haragos tekintettel fürkészte az imént megjelent alakot és szemmel láthatólag ő sem számított a társaságára, akár csak én. Majd rám meredt és ajkai halvány – esküdni mertem volna, hogy kárörvendő – mosolyra húzódtak, aztán egy pillanattal később eltűnt a másik idegennel együtt.

Nem osztottam meg senkivel, amit láttam, de néhány röpke másodperccel később már ki is szállt a fejemből a gondolat, mert azon nyomban, mikor a hullámvasút kocsijai lassan elindultak, valami vészjósló csattanást hallattak, amiről feltételeztem, hogy nem része a megszokott indítási eljárásnak. Megijedtem és akár csak a körülöttem álló aggódó arcot öltő emberek én is körülnéztem, hogy aztán a látványtól sokk-közeli állapotba kerüljek: a vezérlőfülkében pánikba esett embereket láttam, akik egymástól kérdezték, hogy mit tegyenek, habár nyilvánvaló volt, hogy ők is tanácstalanok, mert hosszú másodperceken keresztül semmi sem történt. A vasút tovább gurult és a benne ülő - szintén pánikba esett - emberek vadul próbáltak kiszabadulni a szíjak szorításából, de mindenki holtra vált arccal eszmélt rá, hogy azok nem hagyják magukat. Az irányítók nem tehettek semmit, s a kocsik lassan, de egyenletesen haladtak tovább, mígnem elérték az első lejtőt, amitől mindenki rettegett. Szinte egy szempillantás alatt rettentő gyorsaságra váltott az eddig békésen araszoló szerkezet. Kerestem osztálytársaim arcát az utasok között, habár biztos voltam benne, hogy nem lennék képes állni halálfélelmet tükröző tekintetüket. Végül a halálos vasút túl nagy gyorsaságot ért el, amit már nem bírtak a sínek és a kocsik hatalmas csattanással csapódtak a földbe, ahol az út kettészakadt. Soha életemben nem láttam még ahhoz foghatót, mindenkin pánik lett úrrá, mellettem álló barátnőmet nem láttam többé, majd a körülöttem lévő hangzavar lassan csupán zümmögéssé halkult, ahogy rám tört a felismerés: én is ott lehettem volna.

A következő napokban képtelen voltam kiverni a fejemből a gondolatot, hogy miért történtek így a dolgok? Miért nem haltam én is meg? Azoknak, akik a balesetet látták pszichológust ajánlottak, hogy könnyebben fel tudják dolgozni a történteket, de mit sem ért az nekem, mikor azt sem tudom mit láttam.

Teltek a napok, talán hetek is, és szinte lehetetlennek tűnt akár egy pillanatra is kiverni az egészet a fejemből, nem tudtam és nem is akartam megfeledkezni a dolgokról, ugyanis tudtam, hogy úgy semmiképp nem jöhetek rá, miért történt így, ki volt a két titokzatos idegen.

Több barátom is a hullámvasúton ült a balesetben, s szörnyű volt végigállni a temetéseket, végigsírni, végigborzongani az utánuk következő napokat. Senkinek sem tudtam, mit mondhatnék és kezdett ez az egész túl nehéz lenni számomra, olyan nehéz, mint eddig még soha semmi és ezt senki nem érthette meg. Még én sem fogtam fel.

- Siess már, Vera, nem a kertben akarok mozizni! – Sürgetett Lily, aznap mikor végre képes volt kimozdítani a szobámból. Fölkaptam a táskámat, hogy elindulhassunk, amit barátnőm elégedetten nyugtázott. - Nem tudom, mit nézzünk meg. Nem hiszem, hogy a vonatbalesetes tetszene neked, pedig azt mondják jó. De hallottam arról a német filmről is. Vagy… - Nem figyeltem már rá, hiszen úgyis hagytam volna, hogy egyedül döntsön és láthatólag észre sem vette, hogy elfordítottam a fejem és nem rá néztem, hanem anyámat figyeltem, aki épp az úton készült átjönni, mikor…

- Anya...! Vigyázz! – Üvöltöttem. Egy autó váratlanul fordult be a sarkon, amit nem láthatott. Nem hallotta. – Anya, anya! – Próbálkoztam kétségbeesetten figyelmeztetni a veszélyre, aztán rohanni kezdtem, de akkor már késő volt. Az autó nem tudott megállni és elgázolta anyámat.

- Nee! Anya… - Ziháltam, mikor végre odaértem hozzá. – Úristen, segítség! – Zokogtam, de láttam, hogy nem segíthet már senki. Óráknak tűnt, mire a mentők a helyszínre értek, de akkor is hiába. Meghalt.

Hónapok teltek el anyám halála után és még mindig ugyanaz az érzés feszített belülről, mint mikor megláttam őt holtan. Semmi sem változott. Apám és az öcsém kínzó csöndben töltöttek minden napot, akárcsak én és az életem egyik napról a másikra pokollá vált. Hiányzott. Képtelen voltam megszokni a hiányát. De még mindig nem volt nyugtom. Lily nem sokkal később elkapott egy veszélyes betegséget, így nem találkozhattam vele. Egyre rosszabbodott az állapota, de mindenki azt mondta, rendbe jön. Hazudtak. Egyik reggel nagyon lázasan ébredt, a szülei fölhívtak és én egyre kétségbeesettebben éreztem magam. Nem halhat meg ő is! De hiába reménykedtem: nem javult az állapota, a láza sem csillapodott, s másnap reggel már nem élt.

Villámcsapásként döbbentem rá, hogy ezek miattam történtek: amikor a fehér alak megmentette az életemet, azzal, hogy kiszállított a kocsiból, halálra ítélt sok másik embert körülöttem. Ráeszméltem, hogy a fekete alak nem nyugszik, míg én élek és nem hagyhattam, hogy akár egy valaki is meghaljon miattam ezután.

Lassan, de határozottan emeltem fel az üveget, hogy aztán tartalma örökre elmulassza kétségbeesésemet, fájdalmamat és félelmemet, amit az utóbbi időben már semmi sem orvosolt. Fájt otthagyni, azokat, akiket szerettem, de már így is későn jöttem rá, hogy őket mentem meg azzal, hogy én meghalok. Az üveg már üres volt, és nemsokára érezni kezdtem, hogy zsibbad a lábam, a karom, majd a nyakam. Azt hiszem, elestem, de biztosan nem tudhatom, hiszen nem éreztem akkor már semmit, aztán vártam, hogy a halállal minden rossz eltűnjön a világból.

DOKI | 2009 JÚN.