Ha a Sors közbeszól?

Az ég tiszta volt, felhőtlen. A csillagok fényesen ragyogtak az égbolton, mintha ezer lámpa világított volna ott fent, messze, nagyon messze. Ki gondolta volna, hogy létezhet valaki, aki azért jön majd a világra, hogy megóvja, azokat, akik közé születik. Ekkor még senki. Az emberek elfelejtették, hogy hinniük kell egymásban, hogy azokká az emberekké válhassanak, akik boldogok lehetnek egy örökké változó világban. Mert senki sem jön a világra úgy, hogy minden a hatalmában van. Senki, igaz? Senki sem mondhat ellent a sorsának, nem lehet másvalaki, önmaga helyett, mert az élet túl rövid ahhoz, hogy valaki más legyél.

 Luna tizenhét évvel ezelőtt született egy teljesen hétköznapi kisvárosban, egy fiatal házaspár első gyermekeként. Akkor még ők sem tudták, ki is ez a lány, még ő maga sem gondolta volna, mi minden van a hatalmában. Ő is, akár a többi vele egykorú fiatal középiskolába járt, neki is voltak barátai, első ránézésre semmi különleges nem volt benne.

Ő is ezt hitte, mígnem egy este minden megváltozott…

Majdnem teljesen biztosan tudtam, hogy csak álmodom. De mintha valami más lett volna, mintha az egész egyszerűen túlságosan valóságos lett volna ahhoz, hogy az csak a fejemben történjen.

- Luna – szólt valaki, olyan megnyugtatóan kedvesen csengő hangon, hogy ha rám támadott volna, akkor sem hittem volna el, hogy tényleg bántani akar. – Luna, figyelj rám, mert nincs sok időnk, hogy mindent megértessek veled.

Bátortalanul, de kíváncsian válaszoltam: - Tessék?

Ekkor egy képtelenül fehér ruhába öltözött alak vált ki a háttérből, úgy elbűvölt a szépsége, hogy alig bírtam levenni róla a tekintetem, de mikor aztán mégis körülnéztem, hogy hol vagyok, meglepődve eszméltem rá, hogy én is ugyanolyan szemkápráztatóan gyönyörű, fehér ruhában vagyok, mint az előttem álló ismeretlen. Lassan közelebb lépett.

- Hadd mutatkozzam be: Lauren vagyok. Egy angyal. – Szólalt meg ismét.

- Egy mi? – Kérdeztem.

- Egy angyal, úgy ahogyan te, csak te az enyémnél sokkal nehezebb feladatot kaptál, ezért a földre születtél. Tudom ki vagy, tudok mindent rólad, ahogyan valamikor te is tudtál mindent rólam, de mindent elfelejtettél, mikor megszülettél a Földön emberként. – Az angyal szavai közel sem váltottak ki olyan érzéseket bennem, mint amikre számítottam. A szívem nem vert hevesen, mi több, egyáltalán nem vert a szívem. Akkor ébredtem rá, hogy nincs is testem, csak egy fehér árny vagyok, egy árny, de annyira fényes, hogy ránézni is vakító lett volna emberi szemmel.

- Honnan tudjam, hogy ez nem csak egy álom? Lehet, hogy mindez csak a képzeletem szüleménye. – Érveltem valóságosnak tűnő gondolataimmal, de valahogy – nem tudom hogy – éreztem, hogy Lauren mulat rajtam.

- TUDOD, hogy nem álom. Te ide tartozol közénk, és tizenhét év óta először látogathattál vissza. – Hagyta rá kétkedésem hallatán, de úgy tűnt biztos volt benne, hogy megértettem és teljes nyugalommal folytatta. – Mostantól az leszel, aki eddig voltál, visszakapod angyali lényed, de a Földön továbbra is emberi testben élhetsz majd. Térjünk rá a feladatodra. Azért születtél az emberek közé, hogy emlékeztesd őket arra, hogy azoknak kell lenniük, amiknek elrendeltettek, mert csak így működhet a világ. Tudni fogod, mit kell tenned, de vigyázz, a legnehezebb az lesz, hogy senki sem akar majd hinni neked. Ha nem sikerül elvégezned a rád bízott feladatot… - folytatta az angyal, de a mondat végét már nem hallottam, mert fölébredtem és újra a szobámban voltam. Semmi sem változott.

- Luna, ébredj, indulás az iskolába!- Hallottam anyám hangját a folyosóról. Lustán kikászálódtam az ágyból és elindultam a fürdőszoba irányába, közben folyamatosan az imént látottakon és főleg hallottakon agyalva. Tényleg nem álom volt.

Az egész napom úgy telt, hogy újra gondoltam mindent. Például a szüleimet. Vajon ők tudták? Vagy a barátaimat. Nem vagyok már ugyanaz, nem lehetnek barátai egy angyalnak? És egyébként is, hol vannak a szárnyaim? Egy rendes angyalnak vannak szárnyai, nem? És mi van, ha én ezt az egészet nem akarom?

Sajnos egyik kérdésre sem tudtam a választ. Senkinek nem meséltem az „álomról”, mert ha beszéltem is volna, úgysem hitt volna nekem senki. Még a legjobb barátaim sem. De mikor hazaértem, hamar megbántam, hogy nem tettem. Mary a legjobb barátnőm, mindent elmondunk egymásnak. Annyira nyomasztott a titok, hogy első felindulásomban felhívtam Mary-t és megkértem, hogy találkozzunk. Mindkettőnk házától távoli helyszínt választottam, a régi általános iskola udvarát, ahol már senki sem járt.

- Mi volt ilyen sürgős? – kíváncsiskodott barátnőm.

- Azt sem tudom, hogy kezdjem. – Zavarban voltam. Vajon én hogy reagálnék, ha ő ilyet mondana nekem?

- Nem tudom, de jobb lesz, ha elkezded, mert egy óra múlva otthon kell lennem.

- Na jó. – kezdtem – Este valami nagyon fura történt. – Elmeséltem neki az egész történetet szóról szóra, és mikor befejeztem, csak hallgattam és vártam. De nem szólalt meg, csak miután megböktem kicsit, jelezve, hogy érdekelne a véleménye.

- Szóval, az a lényeg, hogy te egy angyal vagy, aki embertestben él a földön? – kérdezte, most már gúnyos arccal.

- Igen, pontosan és nem tudom miért, de érzem, hogy így van.- Kezdtem komolyan aggódni az arckifejezése miatt.

- Hát, bocs, de ezt nekem nem adod be. Menj pszichológushoz, vagy valami, de ne rajtam gyakorold a meséidet!- Ezzel felállt és határozott léptekkel elindult hazafelé. Én is elindultam.

Gondolhattam volna, hogy nem lesz ilyen egyszerű, hogy csak úgy elhiszi. Másnap, mikor az iskolában leültem Mary mellé, nem szólt hozzám, felém se nézett, mintha nem is ő lett volna. Abban a pillanatban határoztam el, hogy soha többé még szóba se hozom ezt az egész dolgot, nem teszek semmit az érdekében, és ugyanaz leszek, aki eddig voltam.

Az egész nap csöndben telt, senki sem szólt hozzám. Olyan érzés volt, mintha egy másik bolygóra csöppentem volna, minden olyan idegen volt, semmi sem nyújtott menedéket a pillantások elől.

Bár továbbra sem tudtam elfogadni, hogy nem vagyok ember, mint ahogy azt eddig hittem, a dolog napról napra könnyebb lett. Megértő barátokra már nem is számítottam, de Mary mégis fura volt. Azóta sem szólt hozzám, kezdtem komolyan elgondolkodni rajta, hogy talán nem engedik, hogy kapcsolatban maradjak vele. Ahogy egyre inkább feldolgoztam a tényeket, egyre kevésbé tudtam együtt élni velük. Gyűlt a haragom is, de senki sem értett meg.

Egyik este megint találkoztam Laurennel. Reméltem, hogy most feltehetek neki néhány kérdést, de csak ő beszélt.

„Tudom, hogy mit érzel, de nem mondhatsz ellent a Sorsnak, a te dolgod az, hogy elhagyd eddigi emberi életed és segíts az embereken. A barátaidnak ebben az életben nincs helyük, még ha nem is értik, miért távolodnak egyre inkább tőled, mindenki mindent megért majd, ha te elhagytad a Földet.”

Kezdtem komolyan dühös lenni. Hogy érti azt, hogy nem lehetnek barátaim?! Nem, nem adok fel mindent!

Pár hét telt el Laurennel való utolsó találkozásom óta, és láthatólag minden kezdett visszatérni a normális medrébe. Kivéve persze Mary-t, de ő nem tehetett róla. Az első pár napban még gondolkoztam rajta, hogy esetleg megpróbálok beszélni vele, de azt hittem nem sikerülhet, mert nem ő akarja így, hanem valaki uralkodik rajta, valaki aki nála is és nálam is nagyobb.

Időről időre az angyal újra megjelent az álmaimban, de olyan erővel igyekeztem kijuttatni magam arról a helyről, hogy a végén képes voltam otthagyni Lauren hófehér tárgyalótermét és visszajutni saját hálószobámba, ahol annyira biztonságban éreztem magam, mint korábban még soha. Egyik nap elhatároztam, hogy bármi is lesz, beszélek Mary-vel és megmutatom neki magamat angyalként, hogy elhiggye. A telefonban azért volt jó beszélni, mert kénytelen volt válaszolni, így el tudtam hívni a régi iskolaudvarra. A dolog rendben ment, attól eltekintve, hogy a legjobb barátnőm majdnem megfulladt az ámulattól, mikor meglátott szikrázó fehérségben. A legjobb a dologban az volt, hogy most már hitt nekem és újra legjobb barátnők lehettünk. Minden a régi volt, nem is kívánhattam volna többet. Majdnem egy hónap telt el így. Egyik nap az egyik osztálytársam nem jött iskolába és másnap tudtuk meg, hogy ismeretlen körülmények között meghalt. Valami azt súgta, hogy ha teszem a dolgomat, akkor nem kellett volna így lennie. De nem figyelmeztetem az embereket, mert túl önző vagyok. Hány ember életébe fog még kerülni? Laurentől el tudtam bújni, de saját lelkiismeretem elől már nem és ez a kín nem múlt el magától. Muszáj volt beszélnem az angyallal, nem volt sok idő és újra jelentkezett, de ezúttal nem menekültem. Azt mondta, talán még nem késő. Nem bújtam el többé, ideje volt végre szembenéznem a sorsommal!

Mikor Mary-nek elmondtam a tervemet, hogy megteszem, amire kérnek, szabályosan kiakadt, pedig azt hittem ezen már túl vagyunk. Nos, nem.

- Luna, mégis, hogy képzelted, hogy akárkinek is felfeded magad? Mindent összezavarnál… - Magyarázta körülbelül húszadszorra, de meggyőznie továbbra sem sikerült.

- Csak szerettem volna, ha segítesz, de látom nem érted.

- Nem az a baj, hogy nem értem, hanem, hogy őrültség és akármit is mondott az a mindentudó angyal, a helyzet ugyanaz. – erősködött.

- De, ha meg sem próbálom, az többe kerülhet, mint egy értetlenkedő pillantás. – Próbáltam olyan képet vágni a dologhoz, mintha biztos lennék magamban, pedig nem igazán voltam. Mivel úgy tűnt elfogadta, hogy nem állíthat meg, nem sokkal később elköszöntünk egymástól, és mindketten elindultunk a matek leckénkhez.

Hazafelé megálltam, hogy bekössem a cipőm, mikor úgy hallottam, mintha valaki szólított volna. Felnéztem, de nem láttam senkit, ezért tovább indultam. Két lépést sem tettem, mikor az előzőnél hangosabban hallottam a nevem. Halkan, de jól érthetően suttogta valaki: - Luna. – Újra felnéztem. Ott állt valaki. Nem Lauren, de szinte biztos voltam benne, hogy ő is angyal. A hangomat nem találtam, de nem is volt rá szükségem, mert az idegen azonnal belekezdett monológjába.

„Luna, mikor hazaérsz, nem fogsz találni a házban senkit. A szüleid nem léteznek többé számodra és te sem létezel számukra. Most, hogy valaki elveszítette életét a makacsságod miatt, visszamész oda, ahonnan jöttél. Mary-vel nem találkozol többé és ne is keresd a régi barátaidat. A földi élet számodra véget ért…

Miután befejezte, lassan elhalványult és eltűnt, de annyira összezavarodtam, hogy halvány fogalmam sem volt mit is akart ezzel mondani. Mikor hazaértem, senki nem volt otthon, de arra gondoltam, biztos csak elugrottak valahova. Vártam egész délután, de nem jöttek haza, vártam este, de még csak nem is hívtak. Éjfél volt, leültem a lépcsőre és az eltelt fél nap után, most először elgondolkodtam az angyal szavain. Ahogy hirtelen minden világossá vált, éreztem, hogy egy meleg könnycsepp gördül végig az arcomon majd csendesen a földre hull. Rádöbbentem, hogy már nem segíthetek senkin, még magamon sem. Mindent elvesztettem és tudtam, hogy már késő a megbánás, késő a segítség, késő minden. Órákig ültem még ott egyedül, minden remény nélkül.

Másnap reggel arra ébredtem, hogy nagyon fáj a nyakam. Elzsibbadt az éjszaka, ugyanis a lépcsőn ülve nyomott el az álom. Fölálltam, hogy kicsit kinyújtóztassam a lábaimat, de rögtön elfelejtettem, mit terveztem, mert mögöttem Lauren állt azzal az angyallal, akit előző nap láttam. Olyan fényesség volt, hogy alig tudtam rajtuk tartani a szemem.

- Miért történik ez? Miért nem tehetem jóvá? Adjátok vissza őket! – Könyörögtem kétségbeesetten.

- Mindig van egy második esély, Luna, viszont az időd túl rövid hozzá, hogy még egyszer elbukj és nincs olyan ember vagy angyal rajtad kívül, aki helyrehozhatja a világot! – Magyarázta az ismeretlen angyal. Bizonytalan voltam, nem tudtam, mit tegyek, viszont abban biztos voltam, hogy az angyalnak igaza van: nincs több időm, lesz, ami lesz. Próbáltam megszólalni, de gombóc volt a torkomban, egy hang sem jött ki a számon, így csak egy bólintás lett belőle.

Lauren már nem csak egy árny volt, halvány emberi arcot láttam kirajzolódni a fényességben. Egy gyönyörű, angyali arcot, amit most először mutatott meg nekem. Egy pillanatra még láttam, ahogy boldog mosoly jelenik meg az arcán, aztán a két angyal egy másodperc alatt eltűnt, mintha soha ott sem lettek volna.

Tudtam, hogy segítenem kell, és azt is tudtam, hogy mit kell tennem. Hosszú hetek óta, most először igazán boldog voltam.

Már nem voltam fáradt, nem fájt semmim, egyszerűen minden jó érzés volt. Határozott léptekkel indultam el az ajtó felé, ami most olyan volt, mintha egy új élet kapuját jelképezné. Ott álltam előtte és kiléptem a világba, hogy megtegyem végre, amire kértek.

DOKI | 2009